Blog 4.

Konya
Szóval, voltunk Konyában alhamdulillah. Mint tavaly már említettem, ezt úgy kell ejteni, hogy kon-ja, és kb. 650 kilométer Isztanbultól. Utazásunk idén is kalandokban és spiritualitásban gazdagon telt.
Pénteken keltünk útra. Az indulást délután 5-re terveztük. Csütörtök estére ez az időpont fél 7-re módosult. Pénteken délre meghívást kaptunk Korán-olvasásra és egyéb programokra, de reménykedtünk, hogy insallah 6-ra vissza tudunk érni a kurzusra. Hát visszaértünk, és vártuk a buszt, amely meg is érkezett… fél kilencre. A történet idáig kísértetiesen hasonlít a tavalyira…
Egy 16 fős kisbusszal mentünk, 14-en, ami teljesen szokatlan kényelmet biztosított. 2 hely üresen maradt, Aisa és Hamide nem jöttek Konyába. Nekik másféle kalandjaik voltak, amelyekről nem tudom, hogy be fognak-e számolni ezeken az oldalakon.
Szóval elindultunk fél 9-kor. Telefonon megbeszéltük meghívónkkal, hogy insallah reggeli imára Konya egyik mecsetében, a Kapi Dzsámiban találkozunk. Ezzel együtt, amikor egy benzinkútnál megálltunk reggeli imára (itt szinte minden benzinkútnál van egy imaszoba), láttunk egy táblát, amely szerint még 235 kilométer van Konyáig… Rövid egyeztetés meghívónkkal: kb. 3 óra múlva, vagyis 8-ra ott vagyunk, insallah.
Ima után folytattuk az utat, a sofőr kivételével mindenki aludt persze. (Én többször is felajánlottam, hogy majd én vezetek, ő aludjon csak nyugodtan, de miért, miért nem, nem fogadta el ezt az ajánlatot…). Mentünk, mentünk a végtelennek tűnő országúton. Lassan fél 9 lett, Konyának még semmi nyoma… Megálltunk egy autószerelő műhelynél, és sofőrünk megkérdezte: Messze van még Konya? Hát, elég messze, mondta a tulaj, és tétován mutatott abba az irányba, amerről jöttünk… Sofőrünk, az ellenkező irányba mutatva: „Akkor az ott milyen város?” „Aksaray…”
(Házi feladat: keressétek ki a térképen Isztanbult, Aksarayt és Konyát…)
Egyik magyar testvérünk tétován megjegyezte: „Aha, pár órával (!!!) ezelőtt láttam egy táblát, hogy Konya jobbra, de gondoltam, nem fontos…” (Hát persze hogy nem, miért is lenne az. Ha Aksarayba akarsz menni, akkor abszolút nem fontos. Csak akkor, ha Konyába akarsz menni…) Tehát most kb. 250 kilométerre voltunk Konyától, vagyis a reggeli ima óta, több mint 3 órás autózással, sikerült mintegy 15 kilométerrel távolabb jutnunk.
Semmi baj, még úgysem voltunk Aksarayban, nem fogtuk fel túl tragikusan a dolgot. Egyik útitársunk rokonainak van itt egy szállodája, odamentünk reggelizni (svédasztal…), kényelmesen wudút csinálni, aztán meglátogattuk Allah egy barátjának a sírját, majd fel, indulás Konyába!
Déli imára oda is értünk. Vendéglátónk meghívott minket ebédelni, aztán a vendégházba mentünk, ahol kipakoltuk a holminkat, imádkoztunk, aztán indultunk meglátogatni Hazreti Mevlánát (Dzsalaladdin Rumi), majd Hazreti Semszet, aki pedig a tanítója (később tanítványa) és legközelebbi társa volt. Amikor Hazreti Semsz meghalt, Hazreti Mewlana magányos maradt az emberek között, és nem talált senki mást, akivel legmélyebb gondolatait megoszthatta volna. Az elválás fájdalmából született Rumi egyik legnagyobb műve, a Mesznevi. Álljon itt egy történet kettőjükről:
„Amikor valaki azt mondta Ruminak: „Semsz él!”, Rumi mindent, ami csak nála volt, odaadott a hír hozójának. A barátai azt mondták: „Hiszen ez a hír hazugság!” Rumi pedig azt felelte:
- Igen, tudom. Ezt adtam a hazugságért. Ha a hír igaz lenne, az életemet adnám érte.
Rumi így ír az elválás szívében égő tüzéről:
Miért sír és miért nyög szívem? Ki értené meg fájdalmamat? Mindenki a saját szíve szerint érti meg szavaimat. Akinek a szíve beteg, az a saját vágyai szerint alakítja azt, amit tőlem hall. Az utazó, aki Allah útján jár, erősödik szavaimtól, és csak növekszik szeretete és elragadtatása. A nádsíp szava lesz az orvossága.
Hallgasd a nádsípot, és figyelj arra, amit mond. Allah rejtett titkairól beszél. Az arca sápadt, belseje üres, fejét levágták, nem maradt számára más, mint a sípot fújó lélegzete. Nyelv és szavak nélkül sikoltja: Allah, Allah.”
***
Hazreti Semsz mecsete és türbéje (sírja) leírhatatlan élmény volt. A fenti történet végeérhetetlenül zakatolt a fejemben. A mecsetben találkoztunk egy öreg bácsival. Ott lakik a mecsetben, takarít, rendet tart, mindent ő csinál, ahogy ő mondja, Hazreti Semsznek tesz szolgálatokat, meg is kínált minket édességgel az ő nevében. Ez a bácsi azonnal belopta magát a szívembe, és úgy éreztem, mintha nagyon régen ismernénk egymást. A szíveink beszéltek egymással.
A látogatások az estébe húzódtak. Hazreti Mewlana mecsetében imádkoztunk, aztán mentünk tovább abba a gyárba, amelynek tulajdonosa vacsorára hívott minket. Napi 300 tonna étolajat gyártanak itt, mint megtudtuk, amikor a szívélyes és ellenállhatatlanul kedves tulajdonos vacsora után kb. egyórás gyárlátogatás tartott nekünk. Azt viszont nem engedte, hogy a piros csapokat az olajfinomítóban elforgassam. Utána visszamentünk a vendégházba, és már felálltam imához, mikor kiderült, hogy rossz helyen vagyunk, rossz címre vittek minket. Felpakoltunk ismét, és átmentünk a másik házba, ahol egy török lánnyal ketten egy hatalmas lakásba kerültünk, ahol 3 fürdőszoba volt, és a konyha nagyobb volt, mint a mi nappalink… remekül kipihentük magunkat, és másnap reggel fél 10-kor készen álltunk a további kalandokra.
***
Mivel igazából én ragaszkodtam ahhoz, hogy Konyába menjünk, amikor a véleményemet kérdezték arról, hogy mi legyen a mai program, természetesen azonnal azt mondtam, hogy… (gondolkodjatok)… igen, Hazreti Mewlana és Hazreti Semsz, csak most előbb Hazreti Semsz, mert Mewlana élete végéig annyira szerette és tisztelte őt, hogy azt mondta: aki Konyába jön, előbb látogassa meg őt, és csak aztán engem.
Reggelizni egy esküvőre mentünk, ahova előző nap meghívtak minket. Innen elmentünk még pár türbébe. Aztán pedig irány a két illető, akiket annyira szeretek.
Még előző este megkértem vendéglátónkat, hogy insallah szerezzen nekem egy példányt Oszmán Efendi könyvéből, ami válogatás a Meszneviből, és ezek magyarázata. Innen való a fentebb idézet történet is. Most, amikor visszamentünk, nagyon lámpalázasan elmondtam a bácsinak, hogy ez a könyv Hazreti Mewlanáról és Hazreti Semszről szól, és szeretném neki adni ajándékba. Elgondolkodva forgatta a könyvet, majd azt mondta, hogy nem érdemli, meg, aztán megcsókolta és a homlokához emelte. Mondtam neki, hogy ez Oszmán Efendi könyve, és szerintem örülne annak, hogy nála van. Akkor ő azt mondta, hogy úgy fogadja el a könyvet, ha nem neki adom, hanem Hazreti Semsznek, rajta keresztül. Nem kellett sokáig győzködnie.
A látogatások után vacsorázni mentünk egy konyai testvérünkhöz, majd este 8 körül hazaindultunk. A hazaút elég eseménytelenül telt. Próbáltunk aludni, de a busz annyira rázott, főleg, ahol Afrával ültünk hátul, hogy néha fél méterre repültünk a levegőbe. Háromnegyed hét körül értünk vissza a kurzusra. Úgy éreztem, mind nekem, mind a velem egy szobában lakó Afrának jobb lesz, ha előbb lezuhanyzom. Majd 11-ig aludtunk. Délután megbeszéltük az élményeinket és Koránt gyakoroltunk.
Éjfélkor totál fáradtan kapcsoltuk le a villanyt. Megnyugodva dőltem párnámra, ám ekkor… kopogtak! Egy kirgiz hodzsa volt az, a szomszéd szobából, azt kérdezte, hogy alszom-e már. Nem, feleltem, de insallah nagyon hamar fogok. Dehogyis, mondta ő, hadi mutfakta, vagyis gyerünk a konyhába! Hajnal 2-ig beszélgettem a kirgizekkel, és gyümöcssalátát ettünk, sokat. Ehhez mérten vagyok most fáradt. Délután a piacra mentünk, aztán, a változatosság kedvéért, Koránt gyakoroltunk. Ma igyekszem elbújni és időben lefeküdni insallah. Afra egyetért velem. És üdvözöl mindenkit, ahogy mindenki üdvözöl mindenkit. Fohászkodjatok értünk insallah. És a Mindenható Allah segítsen mindannyiunkat, és az Ő áldása legyen a Prófétán, a családján és a társain.
Halima