Blog 1.

Biszmilláhir-rahmanir-rahím.
Ezt aktuálisan az első hétvége után írom, bár nem tudom, mikor jutok netközelbe, hogy fel is tudjam tölteni a blogra. Mindenesetre úgy olvassátok, hogy ma 2006. június 26. van, hétfő, déli ima eleje. Pár napja vagyok még csak itt, de máris számos érdekes dolog történt velem. Például rájöttem, hogy nem csináltam meg a Korán-cédéket, amiket távollétünkben kellett volna hallgatni. Nem arról van szó, hogy nem írtam ki cédére, hanem magukat a fájlokat sem csináltam meg… erre a repülőn jöttem rá.
Ha éjszakai géppel jön az ember Isztanbulba, akkor kb. pont a reggeli ima elejére ér be a városba. Bár a mi gépünk kb. egy órát késett… A reptér eléggé üres ilyenkor.
Idefelé, még a pesti reptéren, hihetetlen élményben volt részünk. Egy svéd állampolgárságú kurd család jött Isztanbulba, Pesten szálltak át. Voltak kb. 15-en, ebből kb. 10, különböző korú gyermek, 2 és 16 év között. A családanya, megunva a várakozást a késő gépre, és a gyermekek randalírozását, leült szépen törökülésben a földre, kipakolt a padlóra (persze szalvéta és egyéb világi hívságok nélkül, közvetlenül a kőre) egy nagy kenyeret meg egy doboz kockasajtot, és nekiállt szendvicseket készíteni népes családjának. Annyira hihetetlen és szürreális volt, a reptér rettenetesen zsúfolt, leülni nem lehet, mindenki álmos, gyűrött, és a 23:15-re kiírt gép még sehol, pedig már 45 van – ő meg a kövön ül, és gyártja a szenyákat… Bár a számítása nem vált be, mert gyermekei tovább randalíroztak, csak immár szendviccsel a kézben.
Szombaton indultunk Gemlikbe, ezért úgy gondoltuk, hogy szombat délelőtt belefér még egy program, mégpedig meglátogatni egy olyan illetőt, akit mindig meglátogatok, ha Isztanbulban vagyok, ő Abu Ayyub al-Anszari, Allah legyen vele elégedett. Ezt a történetet a következők szerint foglalhatnám össze.
TUDOD, HOGY ISZTANBULBAN VAGY, HA…
1.20 percig beszélitek meg a legnagyobb forgalmú utca kellős közepén, 35 fokban, tűző napon, fekete kendőben, hogy mi lesz a mai program. Bár már az első mondatban eldöntöttétek, hogy mi legyen, a megbeszélés folytatódik, de ha az életed múlna rajta, akkor sem tudnád megmondani, hogy miről is volt szó a fennmaradó 19 perc 45 másodpercben.
2.Hirtelen rájöttök, hogy a komp, amellyel át kellene kelni az európai oldalra, 5 perc múlva indul. Addig még van kb. 500 méter, 2 nagy forgalmú 4 sávos út lámpa és zebra nélkül, valamint jegyet is kell venni.
3.A fent említett körülmények dacára (35 fok, kendő, tűző nap plusz hosszú kabát stb.) teljes vágtában nekiindultok a távolságnak. Közben, mikor nem a megfulladás örömeit érzed át teljes szívből, azon gondolkodsz, hogy vajon az epsomi derbin van-e negyedmérföldes futam, mert ha igen, az lesz a következő projekted.
4.Távolságot leküzdvén, jegyet megvásárolván, csatakosan, kivörösödött fejjel és fújtatva felmásztok a komp felső szintjére, és elégedetten konstatáljátok: fél lesz egy perc múlva, 4 perc alatt futottuk a távot!
5.45 másodperc múlva (kevésbé elégedetten) konstatáljátok, hogy a másik komp, amelynek oldalán nagy betűkkel, büszkén virít úticélotok neve, egyenletesen gyorsuló sebességgel elhúz az európai part felé…
6.Erre enni kell! Elgondolkodva kérődztök a papírzacsiban figyelő szimiteken (ami egy karika alakú, szezámmagos péksütemény, török specialitás), azon gondolkodván, hogy akkor EZ a komp vajon hová megy, mikor indul, és milyen gyorsan kellene leszállni róla, mikor a hajó mozgásában beállt félreérthetetlen változás tudtotokra adja, hogy teljesen mindegy, mi az úti cél, de már elindultatok feléje…
7.10 perc múlva kiszálltok valahol, ahonnan egyikőtök sem tudja, merre kell továbbmenni. A megoldás: a TAXI! Taxiba ülvén tartotok az Eyüp Szultán mecset felé, és már látod is, és már szállnál ki, amikor…. Cseng a telefon! AZONNAL térjetek haza Üszküdárba, mert AZONNAL indultok Gemlikbe!
8.Biztos, hogy Törökországban vagytok, mert a taxisofőrnek szeme sem rebben a kérésre, hogy vigyen vissza ugyanoda, ahonnan jöttetek. Komppal vissza Üszküdárba, aztán haza. Fel, indulás, Gemlikbe!
9.Aha, gondolod te. Másfél, uszkve két óra múlva újabb telefon: 5 perc múlva ott vannak érted. Fél óra múlva valóban meg is érkezik az autó, benne 6 emberrel, de hát miért is lenne ez gond a mindössze 160-170 kilométeres úton, 35 fokban… Bepattansz boldog hetedikként, lábadat elhelyezed a hamutartóban, kezeidet a hónod alatt, csomagodat a nyelved alá szorítod, és… Fel, indulás, Gemlikbe!

A szünnet parti…
Félreértések elkerülése végett, ez a szó nem a magyar „szünet” szó helyesírási hibával, hanem egy speciális ünnepség. Ehhez innom kell egy kávét, hogy ezt elmeséljem. Na megvan. Kiegészítő információként elmondanám, hogy egyedül vagyok itthon Üszküdárban, mert Ablám dolgozik ma, engem meg hagyott aludni reggel, alhamdulillah, mert érkezésünk éjszakáján egyáltalán nem aludtunk semmit, Gemlikben kb. 2-3 órát, és múlt éjjel fél 1-kor értünk haza, szóval kissé el voltam már kenődve. Ezért ma reggel 10 után keltem fel, de ne mondjátok el senkinek, mert nem vagyok rá nagyon büszke.
Szóval elindultunk Gemlikbe, ami nagyon szép út, komppal kell átkelni a Márvány-tenger egy nyúlványán, ami nem tűnik nagyon szükségszerűnek, mert végül is meg is lehetne kerülni, de aztán rájöttem, hogy ez a gondolat nagyon is hibás, lsd. később. Gemlik egy öböl partján fekvő, nagyon kellemes kisváros, rengeteg olajfával és a világ legjobb olajbogyójával, de komolyan. Nagyon szívélyesen fogadtak minket, egyetlen dolog árnyékolta be ott-tartózkodásomat. Vendéglátóink egyike ahhoz a nagyon is gyakori embertípushoz tartozik, akik gondolatban egyenlőségjelet tesznek a „külföldi” és a „süket” szavak közé. Vagyis ahányszor hozzám fordult, teljes hangerővel tette: HALIMA!!! Ami számomra eléggé zavarba ejtő volt. De amúgy remekül eltársalogtunk, mert mindig befejezte helyettem a mondataimat. Ezért én leginkább a „yani” és „bence” szavak ismételgetésére szorítkoztam társalgás terén. Szeretve tisztelt töröktanáromnak üzenem, hogy ezek már remekül mennek.
A gemlikiek valami általam ismeretlen bűnömért étel általi halálra ítéltek. Folyamatosan enni kellet, és figyelem lányok, ez NEM az a vendégség volt, ahol te szedhetsz magadnak. Hanem szépen kipakolják a cuccost a tányérodra, és nincs mese, azt bizony meg kell enni.
Én ekkorra már igencsak álmos voltam, lévén nem aludtunk éjjel, de ennek ellenére hajnali fél egykor még a teraszon ültünk, és apró szaténrózsákat varrogattunk fel a gyermekek másnap viselendő ruhácskáira (igen, olyanokat, mint ti is árultok, Hamide). Ja, és szalagocskákat is. Majd, észrevéve, hogy a szemem le-lecsukódik, házigazdánk készített nekem jó erős kávét… szóval reggeli ima előtt nemigen aludtam, bár fél 2-kor kimentettem magam, hogy fél 3-ig még alszom egyet (itt fél 4-kor van fadzsr, alhamdulillahi Rabbil Alemin), de persze nem tudtam. Mikor jöttem ki wudút csinálni, a többiek akkor mentek aludni, s mondták, h. ha ezánkor nincsenek fenn, mindenképp keltsem fel őket. Mármost nekem nem állt szándékomban megvárni a fél 5-ös imárahívást, de hát így jártam… viszont a teraszon csináltam zikrt, hét emeletnyire az öböl felett, és néhány méterre a csillagok alatt, ami fantasztikus volt. Fél öt körül visszafeküdtem, s aludtam is boldogan fél 7-ig, amikor is a megébredt gyermekcsék dúló, barbár hordákra emlékeztető csapatai több alkalommal végigszáguldoztak a házon, kétségbeesetten ismételgettem magamnak, hogy annyira fáradt vagyok, hogy így is tudok aludni, de aztán feladtam. 7-kor már a reggelizőasztalnál ültünk. A reggeli remek volt és bőséges, a tea forró és méregerős, újult erővel folytattuk a rózsácskák felvarrogatását és a ruhácskák kivasalgatását. Ez utóbbiban nekem nem kellett segítenem, alhamdulillah, mert még egy párnahuzatot sem tudok kivasalni, nemhogy egy ilyen kis tüllös-selymes- rózsás izét.
Eljött az idő, hogy elinduljunk a szalonba, ahol maga az ünnepség volt. Levonultunk a ház elé, ahol már szerveződött a KONVOJ! Az első autón török zászló, a második maga az ünnepi jármű, egy ezüstszínű dzsip felvirágozva-szalagozva, mint nálunk a lakodalmas autók, aztán a többi kocsi, mindnek egy törülköző kötve mindkét oldali visszapillantó-tükrére. Ezeket a buli végeztével szétosztották a vendégek között, szuvenírként. Egy világoskék darab tárgyi bizonyítékként nálam is megtekinthető.
Az ünnepi autóban utazni komoly rang, nagy megtiszteltetés. A következők nyomultak bele:
1 darab amdzsa (nagybácsi), akié az autó volt, és aki vezetett
az első ülésre az ő felesége és 2 db gyermekük
hátra pedig:
2 db ünnepelt gyermek
1 db anyukájuk
1 db nagymamájuk
1 db hala (nagynéni)
Miután kb. fél órát vártunk a tűző napon, a szemeteskonténerek meghitt társaságában, megérkezett a mi autónk is. Elöl már ültek ketten, s mi is ketten szálltunk be hátra, három gyermekkel, s élveztük ezt a szokatlan tágasságot.
Ezzel el is indultunk Gemlik belvárosa felé, egész úton dudálva. A boldog dudálásba mindenki bekapcsolódott, aki mellett elhaladtunk. Különböző gyermekek állították meg az autókat, mert ilyenkor pénzt szokás nekik adni.
A szalonba (kb. mint egy nagy étterem) érkezvén Korán-olvasás volt, majd egy kb. fél órás beszéd. Ezt úgy képzeljétek el kb., mint az ünnepi imákon a khutbát a női részlegben: senki nem figyel, beszélget, gyerekekkel játszik, eszik stb. Az előadó igyekezett kitenni magáért, és még hangosabban beszélt, mire a vidám vendégsereg is ráadott a hangerőre. Aztán átmentünk déli imára a szemben lévő mecsetbe, majd hazamentünk, ahol mi várt minket? Aki csak egy kicsit is átérzi beszámolóm hangulatát, az már rá is vágja: KAJA! Igen, igen, tudom, ettünk az ünnepségen, de hát ott csak 4 fogás volt, s a hazafelé vezető 10 perces úton is bizonnyal mindenki megéhezett. Szóval ettünk, teáztunk, beszélgettünk. Én ismét hősiesen ismételgettem a yani és bence szavakat, bár most már, hogy sokan voltunk, kisebb beszélgetésekbe is tudtam bonyolódni, főleg a kisgyermekekkel és türelmesebb, idős nagymamákkal.
Este 7 felé pedig elindultunk haza. Az egyik ember, aki idefelé velünk jött, Gemlikben maradt, és már előre örültem, hogy milyen kevesen leszünk a kocsiban (csak hatan), de kiderült, hogy hazafuvarozunk két darab nagynénit is… félreértések elkerülése végett, kb. közepes Opel méretű autóról van szó. Alhamdulillah az egyik nagynénit hamarosan kiraktuk, s heten folytattuk utunkat. A komphoz érve kb. másfél kilométeres sort találtunk, s kedvesen közölték velünk, hogy legalább 3 óra, mire feljutunk. Záróvonalra, szembeforgalomra, hasonló apróságokra ügyet sem vetve kikanyarodtuk a sorból, s elindultunk, hogy azt a bizonyos öbölnyúlványt megkerüljük. Most már tudom, hogy miért nem ez a bevett gyakorlat. Fél egyre értünk haza, a gyerekek sírtak, én is sírtam volna, de úgy gondoltam, ez nem fér bele a jó modor keretei közé. Itthon még egy órát beszélgettünk, aztán irány aludni.
Szóval, ennyi a történet eddig, minden rendben alhamdulillah, Gemlik gyönyörű, mint mindig, Isztanbul meg még inkább, a szünnet parti pedig nagyon érdekes tapasztalat volt.
Ma este insallah Oszmán Efendihez megyünk vendégségbe. Már vasárnapra hívott, de ugye akkor Gemlikben voltam, ami eléggé ciki, sőt, nagyon ciki, kérdezte is, hogy minek megyek én Gemlikbe, amitől a dolog ezerszeresen cikivé vált, de hát most már mindegy. Szóval ma este megyünk insallah. Aztán még nem tudom, hogy mi lesz. Majd megírom insallah.
Most viszont abbahagyom, mert szerintem ez már nagyon hosszú, és talán unjátok is. Mindenkit nagyon sok szeretettel üdvözlök. Insallah találkozunk hamarosan. Ne felejtsetek el a fohászaitokban. És az utolsó szavam, amivel minden beszéd zárul: a tökéletes dicsőítés és alázatos hálaadás a Mindenható Allahot illeti, a Világok Urát. És áldás és békesség az utolsó Prófétára, a családjára és a Társaira.

2006. június 26. Halima