Az út nagyon érdekes volt. Ankara környéke sárga, kiégett pusztaság, és ahogy közeledtünk az Égei-tengerhez, egyre zöldebb lett. A puszta, sárga hegyek eltűntek, és helyüket átvették az általam „szeplős hegyeknek” nevezett, fákkal-bokrokkal tarkított hegyek. Útközben megálltunk néhányszor (ötször, egész pontosan, mert Fatma ragaszkodott hozzá, h. neki márpedig ki kell nyújtóztatni a lábait…). Az egyik megállónk egy hihetetlenül szép nyájitató hely volt:
amelynek forrásából én is ittam (bár voltak némi fenntartásaim, de végül is nem lett semmi baj, nagyon finom, hideg forrásvíz volt, ami a vályúból kifolyva kis patakká és mocsaras patakparttá szélesedett, itt találtam ezeket a barátaimat:)
Ezen az itatóhelyen láttuk őt is:
Fatma szerint Allah küldte, mert akkor már harmadik napja próbáltam megmagyarázni neki, h. mi Szulejmán próféta (a.s.) madara… Így mintegy képes bemutatót tarthattam neki. A madár egy darabig szemlélt minket, ahogy próbáltam izgatottan halkan suttogni, majd bölcsen elrepült.
Majdnem este 7 óra volt már, amikor megérkeztünk a faluba, fáradtan és éhesen. Fadime abla készült ránk, sarma (töltött szőlőlevél), lahmacun (ilyen lapos pizzaszerűség) és sütlac (sült tejberizs) volt a menü. A család nagyon kedves, egyszerű és szegény emberek: Siraj ábi gyári munkás, Fadime abla otthon van, a két gyerekük, Enes és Merve tanulnak. Az én ismerőseim általában felső-középosztálybeliek itt Törökországban, még sosem voltam olyan családnál, ahol nincs autó, nem kiállítóterem-szerű a lakásuk, és reggelire a sajton, olajbogyón és a kerti zöldségeken kívül nincs más. Viszont most nagyon otthon éreztem magam velük, és elhamdulillah nagyon megszerettük egymást. Este összetoltuk a nappaliban az ágyakat, és mi lányok mind ott aludtunk – mivel a lakásuk 2 szobás. Reggel pedig nekivágtunk a környék felfedezésének.
No comments:
Post a Comment