A tenger veszélyes...

Persze, ezt is tudtam eddig. De h. mennyire, az csak ma realizálódott bennem.
Ez a tengerpart itt elég lassan mélyül. Bemégy vagy 50 métert, és még mindig csak vállig ér a víz. Aztán lépsz még egyet, és 3 méter mély… aztán úszol 20 métert, és kiérsz egy homokpadra, ahol derékig sem ér. Lelépsz a homokpad széléről, és ki tudja, milyen mély, nem értem el az alját sehogy sem. Ráadásul a homokpad nem húzódik végig a parttal párhuzamosan, csak kb. 50 méter hosszú. Előtte, utána semmi, csak az ismeretlenül mély víz. Ki is tettek ide egy piros-fehér bólyasort, ami jelzi, h. innen már nem játék.
A vendéglátóim megkérdezték, h. tudok-e úszni. Mondtam, igen. Mennyire, kérdezték. Elég jól, mondtam, és így is gondoltam. Végül is, míg megvolt a telkünk, simán átúsztam a Dunát, oda-vissza, és ha borultunk a kenuval, gond nélkül összeszedtem és partra vittem a hajót is meg a cuccot is. Hát, a tenger, az más.
Vendéglátóm lánya 16 éves. Kicsit tud úszni. Ez azt jelenti, h. olyan 20-30 méter után le kell tennie a lábát, mert elfárad, és nem bírja tovább. Ő az, akinek nem szabadna beljebb mennie a vállig érő víznél. De persze ki akar úszni a homokpadig, az a 20 méter mélyvíz, amit addig át kell úszni, az pont annyi, amennyit ő tud. Iszonyat veszélyes ez így.
Különösen szeles és hullámos nap volt, elindultunk kifelé, a homokpadra, de a szél és a hullámok sodort minket vissza, majdnem párhuzamosan a parttal. Fatma kiabált, h. menjek oda, mert a kislány nem bír tovább úszni. Nem gondoltam, h. a helyzet komoly, gondoltam, kicsit elfáradt, oké, de amikor odaértem, láttam az arcán a nyers pánikot, meg a mozdulataiban, már nem úszás volt, csak kapálózás. Nyújtottam neki a kezem, megragadta, és nem is volt hajlandó elengedni, próbáltam, milyen mély a víz, hát nagyon mély volt. Rákiabáltam, h. engedje el a kezem, mert így nem tudok úszni, és ebből baj lesz, feküdjön fel háttal a vízre, és majd én kihúzom őt. Megpróbálta, de amikor az első nagyobb hullám átcsapott felette, nagyon megijedt, és a változatosság kedvéért a nyakamba kapaszkodott… nagy nehezen lefejtettem a kezét, és a vállamra tettem, h. ott fogjon, felmértem a terepet, és úgy döntöttem, h. a homokpad felé indulok, mert a part brutálisan messzinek tűnt. Sajna a kislány nem volt hajlandó csak az egyik vállamat fogni, mindkettőt brutális erővel szorította, tehát gyakorlatilag felettem volt a vízben, igyekeztem nem nagyon rugdosni a lábtempókkal. Nagyon nehéz volt így úszni, de elindultunk befelé, a homokpad irányába. Aztán jött néhány nagyobb hullám, pont az arcomba, a lány is nyomott lefelé, egy perc, és már az életemért úsztam, vagy az is lehet, h. mindkettőnk életéért… Most már tudom, h. a part felé kellett volna indulni, mert még ha messzebb is volt, mint a homokpad, de a hátunkba kaptuk volna a nagy hullámokat, és azok is segítettek volna kifelé, mert így, a hullámokkal szemben olyan volt, mintha egyhelyben állnánk. Minden második tempónál jött egy hullám, ekkor a fejem a víz alatt volt. Azt nem mondhatom, h. igyekeztem nem megijedni, mert azon már túl voltam. Igyekeztem, h. a pánik ne borítson el teljesen, arra koncentráltam, h. amikor épp lehet, vegyek levegőt, és ha lassan is, de folyamatosan ússzak. Már nem érdekelt, ha néha belerúgok a kislányba, de őt sem. A tiszta vízben jól látni, h. hol kezdődik a homokpad, még olyan 20 méter lehetett hátra, amikor úgy éreztem, h. nem megy tovább. A kislány addigra megnyugodott valamelyest, kérdeztem, h. tud-e már egy kicsit egyedül is úszni. Mondta h. igen, már kicsit kipihente magát (na ja). Mondtam, oké, akkor engedjen el. Hát, azt nemigen akarta. Rövid rábeszélés után annyira hajlandó volt, h. csak az egyik vállamat fogja. Így egy kicsit jobban megindultunk, és az egyik nagyobb hullámnál el is engedett teljesen. Tényleg, mintha egy tehervonatot szedtek volna le rólam, meg is indultam, és elhamdulillah el is értem a homokpad szélét, nyakig a vízben álltam, és veszettük lihegtem. Visszanéztem, és láttam a kislányt a már ismerős pánikkal az arcán… az, h. visszamenjek érte, hát az annyira nehéz volt, Allah bocsássa meg nekem, minden porcikám sikoltozott, h. ne menj vissza Halima, örülj, h. kapsz levegőt… már csak 10 méterre van, ezt most már bírja ki. De persze visszamentem, és együtt úsztuk le azt a végtelennek tűnő 10 métert, de amikor a lába már biztonságosan a homokpadon állt, én még továbbmentem vagy 20 métert, h. messzebb legyek tőle, mert OLYAN düh öntött el, h. kicsit le akartam csillapodni. Igazából nem tudom megmondani nektek, h. miért voltam dühös, meg h. kire, és 5 perc alatt el is múlt. Ő is megnyugodott teljesen, szerintem már el is felejtette az egészet…
A történetnek 2 folyománya van. (1) Azóta módosítottam az „elég jól” kitételt magamban. Tudsz úszni? Aha. Mennyire? Hát, Allah segítségével insallah nem fulladok bele. (2) Azóta az elmúlt 2 napban még nem voltam olyan vízben, ahol nem ér le a lábam. Nyakig érő vízben ugyanúgy lehet úszni, mint 50 méter mélyben.