Tanács muszlimoknak

As-salamu alaykum wa rahmatullahi wa barakatuh.

Ez most alapvetően muszlimoknak szól, de persze azért olvassák el mások is.

Kedves testvéreim,

Sok muszlimmal beszélgetek itt. Mindenféle országból jöttek, Ausztráliától
Tatárföldig. Kezdetben persze a kultúrák, nyelvek, hangok sokszínűsége az,
ami megragadja az embert. Olyan népekkel találkozunk itt, akikről eddig
jobbára csak a történelemkönyvben olvashattunk. Aztán elmúlik az újdonság
varázsa, és két-három hét múlva már teljesen természetesen hat, hogy
közép-ázsiai ételkülönlegességeket felvonultató vendégségen veszünk részt
a kirgizekkel, kazahokkal és tatárokkal. De van egy érzés, ami nem múlik
el még hetek múlva sem – az, hogy csupa hasonlóan gondolkodó ember
között vagyunk. Itt mindenki kedves és elfogadó. És ez alatt nem azt
értem, hogy nem kapunk kritikát. Ha úgy gondolják, hogy valamit nem jól
csinálunk, akkor azt igenis megmondják – de nem kioktatóan,
lenézően, felülről beszélve, hanem mindig kedvesen és jóindulatúan. Itt
senki nem mondja a másikra, hogy bűnös, vagy tévelygő, hogy tévelygésbe
visz másokat, hanem csak azt, hogy testvérem, szerintem ez nem így van,
de lehet, hogy neked van igazad, beszéljük meg. És senki nem habozik
beismerni, hogy nem ő az egyedüli és megkérdőjelezhetetlen szaktekintély.
Nem igyekeznek mindenre azonnal teljes körű válaszokat adni, kiváltképp
azok nem, akiknek nincs meg ehhez a megfelelő tudásuk, hanem ha nem
biztosak valamiben, azt mondják: megkérdezem vagy utánanézek. Senki nem
állítja, hogy az ő véleménye az egyetlen lehetséges vélemény. Senki nem
állítja az Iszlám elismert és tiszteletre méltó tudósairól, hogy
tévednének vagy ne lenne igazuk. Senki nem állítja a Mindenható Allahhoz
közel álló igaz tudósokról, hogy tévelygők lennének, hogy nem teljesítenék
vallási kötelességeiket vagy hogy akár szándékosan, akár tudatlanságból,
félreértelmeznék az Iszlám tanításait. Itt az emberek elismerik egymás
munkáját, legyen szó akár csak annyiról, hogy valaki letörli az
ebédlőasztalt. Nem azt keresik rögtön, hogy hány morzsát vagy vízcseppet
hagyott az illető a terítőn, hanem elismerik az erőfeszítését és a jó
szándékát, és ha esetleg nem tetszik nekik az eredmény, hát akkor másik
asztalhoz ülnek. Itt senki nem mond véleményt a másik tevékenységéről és
eredményeiről, amíg alaposan át nem tanulmányozta és meg nem ismerte
azokat. És még utána is kedvesen és jó szándékkal teszik, és ha nem
értenek egyet, azt mondják: nekem nincs meg hozzá a kellő tudásom, hogy
megítéljem, lehet, hogy ez így is jó, de én inkább a saját utamat követem.
De emellett elismerik az illető munkáját, nem mondanak rosszat róla, főleg
nem a háta mögött, és nem sietnek boldog-boldogtalan közölni, hogy nagy
ívben kerülje az illetőnek még a háza táját is. Itt az emberek tudják,
hogy muszlim testvéreik szíve tiszteletre méltó és áldott hely, ezért
vigyázni kell: nem szabad megsérteni vagy összetörni azt a legbelső
kamrát, ami a bizalmas együttlét helye az Úr és szolgája kapcsolatában. A
muszlimoknak kötelességük, hogy egymást a jóra intsék és próbálják a
rossztól távol tartani. Ez olyan felelősség, ami alól nem lehet kibújni.
Gondolom, közületek sokan olvasták Osman hodzsa efendi könyvét (Iszlám,
hit, istenszolgálat), akik esetleg nem, azoknak nagyon ajánlom, mert a
szerző a kortárs vallástudósok kiemelkedő alakja, rendkívül tiszteletre
méltó, nagy tudású és a Mindenható Allahhoz közel álló tanító, a könyv
pedig az egyik legjobb általános összefoglaló, amelyet valaha is olvastam
az Iszlámról. Ebben a könyvben olvashatjuk ezt az idézetet:
„Azt a földet, ahol az emberek nem imádkoznak, nehézségek és
katasztrófák sújtják. És az a föld, ahol az emberek imádkoznak, megmenekül
ezektől. Ne mondja hát senki: ’Én imádkozom, és nem az én dolgom,
hogy a többiek nem tartják meg az imájukat’, mert ha egy népet
nehézségek és megpróbáltatások sújtanak, akkor az érinti a nép minden
tagját. Allah Küldöttét (saw) egyszer megkérdezték: ’El fogunk
veszni akkor is, ha vannak köztünk igaz emberek?’, ő pedig azt
felelte: ’Igen, ha a gonoszság győzedelmeskedik’ . Ezért
minden hívőnek megadatott az a felelősség, hogy a jót tanácsolja, és a
rosszat tiltsa testvéreinek.”
Igazából ezért írtam le mindezt, hogy elmondjam: ez a legnagyobb különbség
az itteni világ és az otthoni között. Itt az emberek megértőek és
elfogadóak egymással, nem gondolják azt, hogy ők az egyedüli birtokosai az
Iszlámnak, hogy az ő véleményük az egyetlen helyes vélemény, és rajtuk
kívül mindenki tévelygő. Értékelik egymás munkáját és erőfeszítéseit. Nem
mondanak rosszat a másikról, még akkor sem, ha az illető másik mecsetbe
vagy előadásra jár. Örülnek a hasonlóságoknak, és nem ellenségeskednek a
különbségek miatt. Nem esnek egymásnak olyan lényegtelen dolgok miatt,
mint hogy például valaki az ima után az ujjain vagy a teszbijén számolja-e
a Mindenható Allahot dicsőítő fohászokat. Inkább örülnek, hogy közösen
magasztalják a Világok Urát.
Ez az, amiből tanulnunk kellene. Ez a tudás a fontos, és ezt nem lehet
könyvekből megtanulni, mert ez a tudás nem a papírlapokon lakik, hanem az
ember szívében, de csak azokéban, akinek sikerült szívüket megtisztítaniuk
az olyan betegségektől, mint az irigység, az arrogáns büszkeség vagy a
fennhéjázás. Ez az igazi tudás, az igazi jó tanács, amiből valamennyien
tanulhatunk.
Azért fohászkodom a Mindenható Allahhoz, hogy segítsen valamennyiünket
abban, hogy egymás jó testvérei lehessünk, hogy példát vegyünk arról a
szeretetről, amivel a Próféta (saw) szerette a többi muszlimot, és azok
közé tartozhassunk, akikről a Mindenható Allah azt mondja: „ép
szívvel jött Urához”. És az utolsó szavunk, mint mindig, most is az:
a hála és a dicséret a Mindenható Allahot illeti, a Világok Urát. És az Ő
áldása legyen a prófétán, és a családján és a társain. Amin.

Halima