Thursday, August 05, 2010

Isztanbul

Isztanbul
Persze, tudtam, h. így lesz, csak nem tűnt úgy, h. valósággá is válik. Eljött az idő, h. visszamenjek Isztanbulba.
Tényleg teljesen hihetetlen, hogy eltelt ez a 2 hét. Kb. 4-5 napnak érzem így visszatekintve, pedig közben lefordítottam egy egész könyvet (na jó, csak olyan 100 oldal), és megcsináltam mellette a szokásos havi fordítás-adagomat is. De ezen kívül nem tudnám megmondani, mi mást. Minden nap ugyanazt: felkeltem reggeli imára 4 körül, aztán végleg 8 körül, tea, leültem dolgozni, 11 körül felkeltek a többiek is, reggelit csináltunk, aztán valami ebédfélét, h. legyen, mire feljövünk a tengerről. Aztán fél 1 felé lementünk a tengerre, 3, fél 4 körül feljöttünk, déli ima, ebéd, 5-kor délutáni ima, aztán vissza a tengerre, és a naplementi ima ezánja többnyire a vízben talált minket. Megint fel a házba, és grillezés, vagy valami gyors vacsora. Pont. Ennyi. A 2 hét alatt kétszer bementünk a közeli faluba piacra, és kétszer internet + fagyizás kombó. Ennyi. Tekirdag (Rodostó) kb. 30 km, de oda se mentünk be :-). Nem ragaszkodtam hozzá, a többieket meg nem hozta lázba a dolog. Fatma és a férje kb. 3 naponta elmentek kocsival a kb. 1-2 km-re levő ábécébe. Egy török mondás szerint a napok úgy folynak el, mint a víz, hát így történt. Emlékszem 1-2 kiemelkedő dologra: amikor egy napig nem lehetett úszni, mert olyan erős szél volt, meg amikor 2 nap is esett jégeső, meg amikor a nagy rákot fogtam, de amúgy semmi más. Mióta muszlim vagyok, 9 éve nem volt ilyen nyaralásom, amikor tényleg csak nyaraltam. Na jó, most is fordítottam mellette, de akkor is, ez egészen különleges valami volt. És még ráját is láttam…
Eredetileg úgy volt, h. reggel indulok Isztanbulba. De akkor jöttek a vendéglátók, h. de még reggelizzünk együtt. De még egyszer búcsúzóul menjünk le úszni. Aztán fél 3 lett, én meg ott álltam vizes cuccban a kiborított bőröndöm felett… ettől függetlenül (miután sikerül meggyőznöm mindenkit, h. nem, ne süssenek gyorsan szudzsukos tojást, és nem, nem halok éhen Isztanbulig, ami kb. 90 kilométer) 3 után nem sokkal kinn álltunk az országúton. Ugyanis az utazás úgy ment, h. Fatma férje, Adnan abi leintette az arra haladó buszokat. Ezek nagyon profi, hatalmas, légkondis, sokszor emeletes buszok, ugyanis Törökországban nagyon fontos és fejlett a buszközlekedés. Még enni-inni is adnak a buszon, mint a repülőkön. Tehát, a busz belassít. Természetesen NEM áll meg. Hol is állna, parkoló nincs, leállósáv se. Menet közben kinyílik az ajtó, leugrik az utaskísérő, már nyitja is a csomagtartót. Merre megy, kérdezi Adnan abi. Mint kiderül, nem arra. Csomagtartó becsuk, utaskísérő vissza, busz begyorsít.
A második busz se arra ment, Isztanbulba ugyan, de egy nagyon távoli terminálra. Ahogy a harmadik is, de ekkor már szorított az idő, majd megoldod valahogy kiáltással Adnan abi belódította a bőröndöm a csomagtartóba, az utaskísérő markába nyomta a viteldíjamat, én pedig repülőrajttal felugrottam a lassan guruló busz alsó lépcsőjére, már csukódott is az ajtó, és mire felértem és integettem volna, már nem láttam a vendéglátóim teljes, 4 fős csoportját felölelő küldöttséget, akik az országútra kísértek, amely békésen olvadozott az 50 fokban, miközben remegett felette a levegő. Elindultunk, visszavonhatatlanul vége a nyaralásnak.
Az út eseménygazdag volt. Amikor egy útépítéses részhez értünk, az utaskísérő kihasználta az alkalmat, és felszolgálta a forró kávét / teát. Hatalmas bukkanókon haladtunk keresztül, igyekeztem egyensúlyozni a teli pohár háromazegybent. Kisebb sérülésekkel megúsztuk, elhamdulillah.
A nyílt országúton egyszer csak elénk vágott egy Renault. A következő bekötőútnál megállt, kiszállt a sofőr, és intenzív integetésbe kezdett. A busz belassított, nem állt meg persze, közben a Renault-ból kiszállt további 5 felnőtt és 2 gyermek. Az egyik felnőtt egy terebélyes, bottal járó nagymama volt. Érzékeny, megható jelenet következett: mindenki kezet csókolt a nagymamának. Majd mindenki átölelte a nagymamát. A nagymama is átölelte őket. A bot a földre esett. Megkeresték, felvették. A nagymama megcsipkedte a gyerekek arcát. A sofőr még egyszer kezet csókolt a nagymamának. Közben a buszvezető rájött, h. a botos nagymama nem fog tudni repülőrajtolni, és mivel a szívhezszóló búcsújelenet során is szép lassan gurult előre, és már kb. 20-30 méterrel túlhaladta a családi eseményt, megállította az irdatlan buszt, hátramenetbe kapcsolt, és visszaindult a nagymamáért. Mögöttünk a kocsisor megállt, rövid értetlenkedés után ők is hátramenetbe kapcsoltak, és mint egy fejbecsapott hernyó, megindultunk visszafele. Senki nem dudált és anyázott. Még az a néhány szerencsétlen sem, akik a bekötőúton várakoztak, amelyet, mint pár sorral fentebb már említettem, elállt a Renault, mind a négy ajtaja szélesre tárva, a család könnyek között ölelgeti nagymamát. A jelenet mindenkit meghatott, és senki nem vonta kétségbe a nagymama jogát, h. még egyszer megcsipkedje unokái arcát. Eljött azonban az elválás szívet tépő perce, még egy kézcsók, még egy csipkedés, és közös erővel a busz fejárójához támogatták a nagymamát. Mint kiderült, a társaság egyik tagja is vele utazik. A hölgy felment a lépcsőn, és felsegítette a nagyit. A busz lassan elindult, ám ekkor velőtrázó sikoltás hallatszott: yavas yavas, vagyis lassan! Azt vártam, h. a nagymamára rácsukták az ajtót, leszakadt a fél lába, vagy valami hasonló, mert a kiáltás tényleg ezt sugallta, de nem, elhamdulillah, annyi történt, h. ugyan már majdnem leült, de még nem helyezkedett el 100 százalékosan, és még talán a retiküljét sem szorította biztonságosan az ölében. Miután mindezek sikeresen megtörténtek, az ablak felé fordult, és lelkesen integetett. A Renault ugyan már rég nem látszott, talán már a bekötőút forgalma is helyreállt azóta, de ő még egy darabig integetett.
Aztán már hamar visszaértünk, nem történt semmi érdekes, és most már a vendégházból írok, amit inkább vendégpalotának kellene hívni. 5 szoba van, és ilyen pezsgőfürdős sarokkád a fürdőszobában… Hamarosan megérkeznek a többiek, és holnap insallah már közösen vágunk neki az isztanbuli programoknak. Nem tudom, mikor tudok posztolni, de insallah holnap megpróbálok. Sok szeretettel üdvözlök mindenkit, és ha addig nem tudnék írni, akkor egyben áldott Ramadánt is kívánok. A Mindenható Allah legyen velünk, és az Ő áldása legyen a Prófétán, a családján és a társain.

No comments: