Konya utan

Konya után

Az állomásra tartó út első 5 perce hihetetlenül vicces volt. Ültünk a platón a ponyva alatt, és élveztük, hogy zötykölődünk. A többi nemtudomhány perc hihetetlenül kényelmetlen volt… ültünk a ponyva alatt, és nem élveztük, hogy zötykölődünk. Azok a szerencsések, akik a sofőrfülkébe kerültek az előző beszámolóban említett bácsi mellé, utólag elmesélték, hogy a bácsi Németországban végezte a jogi egyetemet… Ezúton is nagyon köszönjük neki, a szakács néninek, és az egész Büyük Selcuklu alapítványnak a segítséget, és mindent, amit Konyában kaptunk tőlük: a rendkívül finom ennivalót (első este, mikor hazaértünk, akkora halom etli ekmek várt ránk, hogy csak néztünk), a minden igényt kielégítő szállást, az ajándékokat. A Mindenható Allah legyen velük elégedett.
Mikor végre a buszokhoz értünk, 3 csapatra oszlottunk: egy ember Urfába, négyen Bingölbe, hárman Isztanbulba tartottunk. Hatice, Fatma és én az utóbbi csapatot alkottuk. Reggel 7 körül értünk Isztanbulba, és az üsküdari vendégház felé vettük az irányt, ahol aludtunk egyet. Utána irány az Eyüp Sultan mecset, ahol Fatma, török létére, még nem járt. Este Zühre ablával találkoztunk. Megnéztük az éjszakára kivilágított hidat a Boszporusz felett, és sétáltunk a tengerparton.
Pénteken Eminönübe mentünk, ami amolyan bevásárlónegyed, és megkezdődött a küldetés a „Nagy Bordó Asztalterítő, Amin Nincs Túl Sok Gyöngy és Hímzés” felkutatására. Jelentem, a küldetés sikerrel járt, bár több órán át tartott. Tanúi voltunk annak a nagyon érdekes, és szívmelengető jelenségnek, hogy az árusok a pénteki ima ideje alatt bezárták boltjaikat, és vagy mentek a mecsetbe, vagy az utcára terített kartonpapírokon imádkoztak. Mivel az Iszlám szerint a pénteki ima ideje alatt tilos a kereskedés, még azok sem adtak el semmit, akik ott maradtak a boltjukban. Egy kendős eladólány kedvesen, de határozottan közölte egy középkorú – és kendőtlen – hölggyel: „Su anda alisveris yok”, vagyis e pillanatban nincs vásárlás. A pénteki ima után minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Este Zühre abláékkal mentünk vacsorázni egy szabadtéri vendéglőbe – egyben búcsúvacsora ia volt, mert este indultak Zühre abla édesanyjához 2 hétre.
Azt terveztük, hogy szombaton otthon leszünk a vendégházban, és kényelmesen reggelizünk, ülünk a balkonon, beszélgetünk stb. a reggeli meg is volt, igazi török reggeli, több köbméter kajával. Utána azonban szóltak nekünk, hogy azonnal menjünk a köskbe, vagyis Osman Efendi házába, mert a felesége és a vendégei várnak minket. Mentünk is, és ott voltunk az előadáson és az ebéden, amire másfél órával a reggeli után annyira nem vágytunk, de így jártunk…
Aztán hazajöttünk, beszélgettünk, a lányok teáztak, Fatma készülődött, mert éjjel ment haza Ankarába. Másnap, vasárnap Hatice is hazament, én pedig 3 napra egyedül maradtam a vendégházban.